Amikor felnőtté válunk, és kilépünk szüleink árnyékából, óriási kihívások előtt állunk. Tele vagyunk életerővel, frissen szerzett végzettséggel, esetleg diplomával, tervekkel, „majd mi megmutatjuk, hogy lehet ezt másképp csinálni” küldetéssel. És ez nagyon jó, mert ebből az energiából nagy dolgok születhetnek. Viszont falakba is ütközünk, mert kevés a pénzünk, esetleg nincs hol laknunk, kevés a tapasztalatunk, egyszóval még segítségre van szükségünk.
Bemutatok neked egy kisfiút, nevezzük őt most Bálintnak. Bálint négy éves, a család szemefénye, egyedüli gyerkőc. Mostanra, mint a kortársai többsége óvodába jár, mindent mond, gyorsan fut, szépen fejlődik, teljesen egészséges. Szülei nagyon szeretik, a nagyszülők is szeretetteljesen jelen vannak az életében. Látszólag minden a legnagyobb rendben van. Látszólag.
Valamikor már írtam neked, hogy a válás nem a jogi procedúrával kezdődik, hanem jóval hamarabb. Sőt. Nem is kell hivatalosan kimondatni, sok pár él úgy együtt, látszólag házasságban, hogy lelki és testi közelség értelmében már elváltak. Paul Valery írta: „Az Úristen azért teremtette Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt elég magányos”. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de jól érzékel egy állapotot, amelybe nagyon könnyen belesodródhatunk. Ígérem utolsó költői idézetem a mai napra, de ezt muszáj: „Az ágy közös. A párna nem” (Pilinszky János. Életfogytiglan). Érzékeled?
A modern kor vívmányának tartom, hogy ma már nem kérdés, hogy a feleségem tehetségének, talentumainak kibontakoztatása legalább olyan fontos, mint az enyém. Ő egyszerre tartja fontosnak, hogy anya, feleség és kreatív játékfejlesztő legyen. Isten kegyelméből mindenre talál kellő helyet, időt, energiát.
A férfiak eredendően szeretnek vezetni. Alapvetően így lettünk összerakva (teremtve), hogy legyen vágyunk a vezetésre. Azonban ha a vezetés eredendő célját elfelejtjük, vagy nem akarjuk, nem tudjuk betölteni, akkor ebből a vágyunkból az isteni tervhez egyáltalán nem hasonlító konstrukció jön létre: a diktatúra.
