Elkezdtem írni a házassági eskü témában a folytatást, de nem megy. Jövő héten biztosan, de most nem megy. Apa vagyok, van három gyermekem, a legfiatalabb is majdnem 19 éves. Sok mindent átéltünk, de az összkép nagyon szép. Ezért Istennek adok hálát. Az az érzés, hogy otthon nyugodtan ülök, esetleg olvasok, és csörren a telefon, és valaki beleszól és azt mondja, hogy….. Ilyen nem volt. A rettegés, az iszonyú érzés, hogy ugye az én gyerekem nincs köztük. A várakozás, a „valaki mondjon már valamit” érzés, a bizonytalanság, a kétségbeesés, vagy az iszonyú fájdalom. Ilyen nem volt. Rájöttem, miközben rágódtam az olaszországi baleseten, hogy a hitem még egyszer sem lett kipróbálva úgy igazából.

Az álmaink ilyen törékenyek. Egyik pillanatról a másikra minden megváltozhat körülöttünk: a házunk, az egészségünk, a szerelmünk, minden. Mégis, minek van értelme? Van értelme a munkánknak? Vagy van értelme a vagyonszerzésnek? És a családalapításnak? És a házasságnak?

Mindennek van értelme, ha az Istent magasztalja. Az Efézusi levél első részében háromszor ír erről Pál, egy helyen például így: „hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban.” Lenni azt jelenti, élni. Azt jelenti, hogy jelen lenni a munkahelyen, az iskolában, a házasságban, úgy, hogy az a jelenlét Istent magasztalja.

Milyen házasságnak van értelme? Annak, amelyik Isten dicsőségét magasztalja. Ha te Istenhez közelebb tudod vinni a társadat és ő is téged. Istenhez közel lenni külön is, együtt is. Annak van értelme. Ha erről komolyan gondolkodunk, helyére kerülhetnek az elképzeléseink, vágyaink. Nem különül el a szent és a profán. Nem élünk két világban, csak egyben, ahol „minden és mindenekben Krisztus” van.